Köztünk szólva tényleg évek óta nem láttunk ilyen elképesztően izgalmas magyar focit. Persze: Ha egy portugál belerúg a labdába, az többnyire pont oda érkezik, ahova szánta. Az már más kérdés, hogy mire az ő pontos labdája a neki szánt rendeltetési helyére elér, addigra egy szorgos magyar fej vagy láb már az útjába áll. Dzsudzsák kínai nagyfalként magasodik az ellenfél minden labdája előtt, és szinte második kapusként védi a "hont". Majd azt mondtam: KIvont szablyával.

Az már más tészta, hogy a kies Balaton partján egy csehóban, ahol többed magammal izgultam azon, hogy a beleölt milliárdok meghozzák e a kívánt sikert, és ahol megtekinthettem honatyáink vérkomoly arcát a francia lelátókon, kissé fura dolgokat tapasztaltam. A jó honpolgár, másnéven szurkoló, miután meghívta magzatát egy kis sültkrumplira, maga pedig folyékony mindennapi kenyerét szopogatta, olyan elképesztő káromkodásokban tört ki, ha a képernyőn bármi olyat tapasztalt, ami nem egyezett az elképzeléseivel, hogy krumplirágcsáló 3 éves gyermeke tágranyílt szemekkel, csodálkozva szítta magába a magyar szókins csavát-borsát, nembeszélve a vértől csöpögő erőszakra bujtogató inkvizitorokat megszégyenítő találékonyságú javaslatokról, amelyek mind arra irányultak, hogy miformán kellene Ronaldo-t és Nani-t lehetőleg nyom nélkül eltüntetni az ellenfél soraiból, amiért nem átallottak egyébként pokolian jó gólt lőni Király Gábor kapujába.

A gólok potyogtak, a magyarok tényleg tündököltek, és valahogy magával rántott az ősi törvény: cirkuszt és kenyeret a népnek. Én, aki amúgy leéltem 45 évet anélkül, hogy focit néztem volna, torkom szakadtából sikoltoztam a gyönyörűségtől vagy a bánattól, attól függően, hogy épp melyik kapuban tenyészett a labda.

Aztán hazafelé elszégyelltem magam, mert amikor lelkesen meséltem a férjemnek, hogy lám, nem is olyan szörnyű ötlet ez a: minden pénzt a fociba, felhívta szíves figyelmemet arra a nem elhanyagolható tényre, hogy bár most bent vagyunk  a következő körben, de ez talán nem teszi könnyebbé az ország számára azt az aprócska, ámde elég fontos problémát, hogy a focira áldozott pénzekből minden kórházat felszerelhettünk volna tökéletesen és az összes dolgozó jóféle fizetéssel lepné meg otthon mosogató családtagjait. Ám nem ez történt. A kórházak ma is pont olyan lélekrombolóan sivár és felszerelés nélküli helyek, mint négy éve. A betegek ma is a folyosókon fekszenek egy számmal a lábujjukon, ami a nevüket hivatott helyettesíteni. Az orvosok ma is olyan mennyiségű ügyeletet kénytelenek vállalni, amitől bárki bealudna, miközben két keze egy hasban kotorászik.

Persze kiindulhatunk abból, hogy éljünk egészségesebben, focizzon mindenki többet, és akkor nem lesz szükség kórházakra, de erről a nyolcvanegy éves anyósomnak, aki végiggürcölte az egész életét, valószínűleg eltérő véleménye van. Mint ahogy, ő, aki négykor kelt, hogy még iskola előtt meg tudja kapálni a krumplit 8 éversen, arról is másképpen vélekedne, hogy vajon jót tesz-e a csehóban ücsörgő másik két éves honpolgárnak, hogy apró szájában cumijával, kezében atyja mobiljával két órán keresztül játszon valami agyirtó játékot, amitől fejlődésben lévő szervezete zombipozícióba csavarodik, ha nem sikerül nyernie.

A függőség végső stádiumában örjöngő focirajongók és a kétéves mobilozó közösen osztják meg egymással a virtuális tér egy-egy marginális pontját, ahol felhebzsolhatják virtuális adrenalinkoktéljaikat.

Nem mondom szép kilátások. Érdeklődve várom a következő fordulót.