Zöld kerítés tövén ül a részeg és buszra vár. Ő már nem ember. Ő a részeg.

-Fáradt vagyok. - mormolja.

Pillanatra elgyengül a lába, ahogy a testsúlyát áthelyezi. Kezében egyre gyűrüttebb a buszjegy. Felemeli a fejét. A szeme akár egy nyolcvan évesé. Semmit kívánóan mered abba az irányba, ahonnan a busznak kell felbukkannia. Sötét éjjel van. A részeg egyre fáradtabb és egyre magányosabb. Támasztja hátával a kerítést, azzal áltatva magát, hopgy csak neki köszönhető, hogy ez a kerítés ma is a helyén marad. Ha nem támasztaná bizonnyal kidőlne szegény. Pár lépésre a megállótól, igyekszik rávenni magát, hogy közelebb menjen, hisz mindjárt jön a busz.

MInt valami rosszindulatú gyorsított felvételen a busz hirtelen ott terem a megállóban, sípol, pöfög, illegeti magát, szinte dorombol. Az ajtaja hívogatóan kitárul.

- Mindjárt. Már jövök. - mormolja a részeg. Felemelkedik és lassan egy lépést tesz a busz felé. Ám ekkor megszólal a csengő, a busz megrázza magát, kicsit unottan, mint egy nő a nemkívánatos randin. Az ajtó újra csukva van.

A részeg nem hiszi el, hogy csak úgy itt felejtik. Megijed, mint egyszer régen, egy másik életben, amikor anyja azzal fenyegetőzött, hogy ott hagyja az utca kellős közepén, ha nem jön azonnal. Akkor, ott zokogott. Kinyújtotta apró karjait az anyja felé, aki megmegbocsájtott és felemelte magához. Csak sokára csendesült a gyermekbánat. Most a busz indul és ő megint kinyújtja a karját. Ne hagyják itt! Annyira hideg van és sötét! A szeméből lassan kicsodrul egyetlen könnycsepp. Utolsó leszármazottja azoknak a nagy könnyeknek ott a távoli múltban. A többi lefolyt rég a kanálisba. Kezéből a szél kitépi a használt jegyet és az csúfondárosan tovatáncol. A részeg lehajtja fejét. Felemelt keze végigsimít a haján.

 - Hát ez nem sikerült. Túl fáradt vagyok. Át kell gondolnom még egyszer. - suttogja és kezét a tarkóján tartva visszaül a kerítés tövére. Újra várja a buszt, amelyik majd felveszi.